1.fejezet

Ma reggel nagyon izgatottan keltem,  hiszen találkozhatok az új doktorral, aki remélem jó hírekkel tud szolgálni. Peterrel már régóta terveztük, hogy lesz egy babánk, de most már komolyan is gondoljuk. Peternek már rendesen fizető állása van egy bankban, ami most nyílt Forksba így most költözködünk. Ezért kerestünk egy orvost, aki helybeli, hogy ne kelljen mindig visszautazni San Franciscóba. Pete már nagyon izgatott, sőt még jobban, mint én.

A gardróbon előtt álltam és még azt a pár darab ruhát pakoltam ki, ami még nem volt becsomagolva. Tegnap ugyanis még nem tudtam eldönteni, hogy mit is vegyek fel, mert amint tudom Forks nem a legmelegebb hely, sőt állandóan borús és esik az eső. Végül egy farmernadrág és egy vastagabb pulóver mellett döntöttem. Éppen azon gondolkoztam el, hogy vajon mindent bepakoltunk-e mikor Petert hallottam bejönni a házba.

- Jill drágám siess, ha nem indulunk időben, akkor elkésünk!- szólt fel az emeletre ahol már az utolsó bőröndöt tömtem meg. Nekem könnyebb elmenni innen hisz a családom már 2 éve, hogy meghalt egy balesetben. De neki nem, mert mindenkit itt kell hagynia. De most már én vagyok a családja, vagyis ezt mondogatja, mintha próbálna meggyőzni magát.- Sietek, csak egy kicsit nehéz a bőrönd!- nyögtem neki. Mire vette a célzást és elvette a kezemből és egy könnyed mozdulattal berakta az autóba a többi mellé.

Még egyszer körbenéztem a házban, mivel ez volt az első közös otthonunk és annyi emlék köt minket ide, vagyis inkább kötött, mert most másik életet kezdünk egy teljesen új helyen. Izgalommal léptem ki az ajtón, és belül volt egy olyan sejtésem, hogy sok minden meg fog változni ezután.- Meg is vagyunk! Induljunk, kíváncsi vagyok, hogy apuka leszek-e, vagy még próbálkoznunk kell. - mondta majd megcsókolt és beültünk a kocsiba.


- Én is kíváncsi vagyok. De mostanában rosszul szoktam lenni. Légyszíves ne hajts gyorsan jó?- kérdeztem tőle.

-Természetesen vigyázok rátok! - mondta mosolyogva. Olyan aranyos biztosan összetörne, ha a doki azt mondaná, hogy nem vagyok terhes. De én annak érzem magam. Reggelente hányinger és szédülés, vagy éppen éjjel süteményevés, felszedett plusz kilók, ez csak terhesség lehet.

- Na és persze magadra! - pontosítottam.

Hamar odaértünk, de lehet, hogy, csak azért mert az út nagy részét végig aludtam. Viszont így kipihenten és gyorsabban ki tudtam pakolni a csomagokat. Addig Pete a kocsit rendezte, mert valami baj volt vele. Állítólag nem nagy csak valami ereszt. De nekem mondhatja én nem értek a kocsikhoz valószínű, hogy még egy kereket sem tudnék cserélni ha, kellene. A bőrönd gyorsan kiürült, mert már csak azok a ruhák voltak benne, amit az utolsó héten viseltünk. Megtaláltam a kedvenc ruhámat, ez egy fekete pánt nélküli ruha volt a derekánál egy vastag fekete szalaggal körbeölelve az elejét pedig alul virágok díszítették ehhez tartozott még egy magas sarkú fekete cipő is, ami nagyon kényelmes volt. Fel akartam venni erre nem jött rám. Belenéztem a tükörben és csak most vettem észre, hogyha csak egy picit is, de nőtt a hasam.

Lefutottam majd Pete nyakába ugrottam. Majd lágyan és érzékien elkezdtem csókolni. Úgy, mint mikor én szeretném, hogy kényeztessen. Visszacsókolt és simogatott majd eszébe jutott a doki. Ugyanis nemsokára találkozunk vele, de annyira megörültem, hogy ki is ment a fejemből.

-Jillien! Állj nincs időnk 20 perc múlva a dokihoz kell mennünk. – mondta nagy önkontrollal, amit mindig is irigyeltem. Nekem sose volt ilyenem hisz mikor Peter csak célozgat, rá nem tudok nemet mondani, hisz ha csak egy puszit is kapok, akkor már lázban égek. Bezzeg Pete, ha nemet mond, akkor az nem is marad. De ezt szeretem benne. Ha rajtam múlna, akkor már…

- Tudom, tudom, de terhes vagyok! Ez már tuti, mert a fekete színű ruhám nem jön rám!! - erősködtem.

- De ez még nem biztos! Ne dédelgess álmokat várd, meg még az orvos azt mondja, hogy az vagy.  - mondta nagy szigorral.

-Felszaladok és gyorsan átöltözök, egy kényelmesebb ruhába. - mondtam és nyomtam még egy puszit az arcára.  Igaza van Peternek, de néha pillanatok alatt lerombolja a jókedvem, persze tudom, hogy ezzel nem rosszat akart. Gyorsan felvettem egy nadrágot és egy lengébb felsőt, de a biztonság kedvéért leakasztottam kifelé a fogasról a kabátomat is.

- Rendben akkor indulhatunk? - kérdeztem tőle kicsit csüggedten.

- Jill sajnálom, de hidd, el az jobban fájna, hogy ha beleélnéd magad és a végén kiderülne, hogy nem igaz! -mondta majd megpuszilta a nyakamat. Annyira aranyos mikor aggódik értem, de valakinek észnél kell lennie mikor így felpörgök és az pedig csak ő lehet, ezért nem is haragszok rá.

- Értem drágám, de akkor is. Nem vagyok az a hízékony típus ezt te is tudod jól! - mondtam.

- Tudom! Indulhatunk? - kérdezte és már be is ültem a kocsiba. Nem tudom, hogy miért kocsival mentünk hisz nem volt messze a kórház talán csak pár utcányira. A parkolóban nem volt túl sok autó ezért majdnem az ajtónál leparkoltunk, majd bementünk a recepcióra.

- Jó napot! Rosalie Hale vagyok Dr. Carlisle Cullen asszisztense. Segíthetek? -kérdezte egy fiatal barna hajú lány. Kedves volt és rokonszenves is, majd Pete válaszolt.

-Jó napot! Peter Jones vagyok és a jegyesemet hoztam a doktorhoz vizsgálatra. - mondta.

- Rendben akkor, hogy hívják? - kérdezte a nevem a lány, de nem tudtam válaszolni, mert valami furcsát vettem észre.

- Jillien Grant. -mondta Pete majd megbökött, hogy figyeljek.

- Elnézést igen így hívnak. - mondtam mosolyogva és egy picit el is szégyelltem magam, amiért nem figyeltem rá, hogy mit kérdezett.

- Semmi gond a doktor 5 perc múlva megérkezi, és akkor fogadja önöket. Addig foglaljanak helyet, mutatott a székek felé.

Leültünk a váróba és csak nézelődtem nem tudom miért volt az a furcsa érzésem. Olyan mintha valaki figyelt volna és az érzelmeimre lett volna kíváncsi meg hogy milyen kivizsgálásra jöttem. Nagyon megijedtem talán már képzelődök is. Ez is a terhességek tünete lenne? Nem hiszem, de mintha egyre jobban érezném. Valamivel el kell terelni a figyelmem, mert ha így folytatom, az orvos haza sem enged.

- Pete félek. Mi lesz, ha nem vagyok terhes? - kérdeztem tőle. Belül ezért is izgultam, mert tudtam, hogy az neki is nagy csalódás lenne.

- Ne aggódj drágám akkor majd legközelebb. Nem hagyom, hogy egy ilyen széplány baba nélkül maradjon. Mindent megadok, amire csak vágysz és ez most egy baba. - mondta majd megfogta a kezem és megpuszilta. Hát igen most sem csalódtam, mi mást is mondhatna, mivel ő engem félt.

- Minden aggodalmam elszállt mikor belépet három srác az ajtón, mintha testvérek lettek volna. Odamentek a recepcióshoz. Az egyik nagyobb darab barna hajú, a másik vékonyabb egy kicsivel őneki vöröses árnyalatú a haja, a harmadik pedig alacsonyabb a kettőnél és szőke hajú.

- Szia, Rose mikor jössz haza? - kérdezte ez egyik.

- Sziasztok, fiúk hamarosan. Már csak ők vannak hátra. -mondta felénk mutatva és megcsókolta a legmagasabb srácot látszott rajtuk, hogy mennyire szeretik egymást.

- Értjük. Megvárjunk? - kérdezte a másik.

- Megvárhattok. Akkor üljetek le Carlisle biztos örülni fog nektek hisz már kb. egy hete felénk se néztetek. - húzta fel az orrát, majd sértődötten a papírokkal kezdett el matatni.

- Sajnáljuk, de a pasi buli az pasi buli. Carlisle meg dolgozott. - mondta a szőke hajú srác röhögve.

Majd 2 perc csend után megérkezet a doki. Odament Rosaliehoz és valamit mondott neki nagyon halkan én nem is értettem, hogy miről beszélnek, majd oda lépett a fiúkhoz.

-Istenem titeket is lehet látni? Azt hittem már haza se jöttök Esme már aggódott. - szidta le őket elég jól. De ők csak vigyorogtak rá, mintha mi sem történt volna.

- Tudod apa, egy kicsit jobban belevetettük magunkat a telefont meg nem vittünk magunkal.-mondta a barnás hajú még mindig nevetve.

- Jól van, otthon beszélünk, most mennem kell! -hagyta őket ott majd felénk közeledet.

Az orvos magas volt és szőke hajú, de nem tűnt olyan öregnek, hogy apának szólítsák őt. Talán ha a harmincat elérte, viszont jó hírnévnek örvendett. Biztosan csak örökbe fogadta őket gondolkodtam el egy pillanatra.- Jó napot Dr. Carlisle Cullen vagyok. Ön biztos Jillien? - kérdezett. Nagyon kedvesnek tűnt és volt a hangjában valami megnyugtató.

- Jó napot! Igen, de csak Jill. - válaszoltam.

- Akkor mehetünk? – kérdezte, majd a kezével intett, hogy kövessem őt a vizsgálóba.

- Természetesen. De a párom is jöhet velünk? - kérdeztem kicsit félve. Egyre izgatottabb lettem és az segít, ha Pete ott van mellettem.

- Persze. – válaszolta. Kézen fogtam Petert és úgy mentünk az orvos után. Mire odaértünk szegénynek annyira szorítottam a kezét, hogy már el akarta engedni, vagyis csak próbálta, mert nem hagytam neki.

-Nyugodj, meg kicsim mindjárt kiderül, hogy igazad volt-e én végig itt leszek. – mondta nyugtatás képen.A kivizsgálás eltartott legalább 20 percig. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam soha nem szerettem ilyen helyekre járni a doki is eltűnt 5 percre addig gyorsan felöltöztem. Kimentem a szobából be az irodába ahol Pete várakozott. Amint meglátott felállt a székből és átöleltem bíztatásképpen, mert nagyon ijedt voltam. Az irodában volt egy nagy íróasztal rajta egy csomó papírral, de mégis rendezettnek tűnt, az asztallal szemben két karosszék ezekben ültünk mi, a falon oklevelek, diplomák és egy pár zöld növény lógott. Nem kellett sokat várni, de nekem nagyon hosszúnak tűnt mintha minden perc csigalassúsággal telt volna Peter próbált nyugtatni, de nem ment neki inkább, egyre feszültebb lettem. Miután a doki visszajött semmit nem lehetett le olvasni az arcáról, ami nagyon idegesített.

- Önnek semmi baja sincs makkegészséges. - mondta mire én elszomorodtam, hogy ezek szerint nem vagyok terhes.

- De van egy jó hírem. - mosolygott.

- Micsoda? - kérdeztem izgatottan.

- Gratulálok kismama. - mondta. Mi?? Kismama?? Én?? Annyira boldog vagyok, hogy anyuka leszek, lesz egy családom. Hirtelen mintha minden színesebb lenne körülöttem, mintha nem is ugyanabban az irodában lennék, mint ahol az előbb voltam. Erre a hírre már olyan régóta várunk, hogy ilyen gyorsan nem is lehet felfogni, pedig már annyiszor tervezgettem, neveken gondolkodtam, a boltokban babaruhákat és játékokat nézegettem. Most pedig kell, egy pár perc mire egyáltalán reagálni tudok.

- El sem hiszem. Pete anyuka leszek te meg apuka!! – ugrottam gyorsan a nyakába. Majd elindultunk kifelé az orvosról meg is feledkezve, csakis egymással törődve.

- Jövő héten ugyanekkor kismama. - mosolygott hisz látta, hogy nagyon örülünk ennek a hírnek.

- Persze doktor úr itt leszünk, viszlát! - köszöntem és kiléptünk az irodából.- Viszlát és gratulálok a babához. - köszönt a recepciós is.

- Köszönjünk, viszlát. - válaszoltuk és már el is tűntünk. Semmi nem érdekelt most csak Peter és a babánk, annyira boldog voltam, hogy már a sírás kerülgetett. Beültünk az autóba és elindultunk haza.

Egész úton nem szóltunk egymáshoz, viszont ahogy ránéztem Peterre láttam, hogy az arcán furcsa érzések kavarogtak felfedeztem rajta a bánatot és a dühöt is. De vajon miért?

Megbánta volna? Mégsem akar gyereket? Ezt minél előbb tisztáznunk kell még a legelején, mert nem fogom őt kényszeríteni, hogy mellettem maradjon, ha neki fontosabbak a haverok és velük a bulizás, hát áldásom rájuk. Megijedni nem fogok, ha egyedül is, de felnevelem ezt a babát. Amíg így elgondolkodtam haza is érkeztünk, most majd minden kiderül, remélem lesz elég erőm ehhez a beszélgetéshez.